Még számos történet vár megírásra a babaváró időszakból, de most az Anya-lét kezdetét keresem. Ez egy olyan kérdés, amire szinte egyénenként eltérő válasz érkezhet. Biztosan van, aki már a tervezés időszakában anyának érzi magát, és olyan is, aki még jóval szülés után sem.

Ha ezt a két esetet tekintjük a skála két végének, közte számtalan olyan pillanat van, amikor azt érezheti egy nő, hogy anyává vált. Az én esetemben ez hullámokban történt.

A pozitív teszt után már másképp tekintettem a testemre, másképp éltem át egy-egy hétköznapi helyzetet. Az az időszak volt ebből a szempontból a legfurcsább, amikor még nem látszott, de már tudtam. Fokozottabban figyeltem a táplálkozásra és a testi épségemre.

Később, amikor már látszott is és főleg, amikor éreztem a babám mozgását, egyre többször definiáltam magam anyaként. Illetve tapasztaltam azt, hogy a környezetem is elsősorban kismamaként tekint rám.

Tagja lettem több anyukás illetve babaváró online közösségnek, amikben százszor is terítékre kerültek bizonyos témák, pl. vizsgálatok, nevek, a baba neme, babakelengye, babaszoba... Az ilyen beszélgetésekben sokszor kirajzolódnak elvek, hozott minták, elképzelések. Nekem is volt egy képem, hogy milyen anya szeretnék lenni, milyen környezetben és milyen keretek közt szeretném nevelni a fiam. A lányomat várva, némi tapasztalattal a hátam mögött, több téma megmosolyogtatott, amikor eszembe juttatta, mennyire más gyakorlatban anyának lenni, mint amikor még csak elméletben voltam az.

Sokan mondják, hogy a szülés, a születés az igazán meghatározó pillanat. Amikor először meglátja egy anya a gyermekét. Én mindkétszer csodálattal, kíváncsisággal és félelemmel telve figyeltem a kis ordító csöppséget, aki bennem fejlődött és vált két sejt találkozásából egy pici kis emberré. De nem volt igazi katarzis, és biztosan nem azonosítanám azt a pillanatot az Anya-lét első pillanataként.

Mindkét alkalommal volt bennem egy olyan érzés is, hogy ez a kisember egy idegen.  Persze a terhesség folyamán próbáltam ráhangolódni, némileg kiismerni, megérteni a kisbabámat, kapcsolatot teremteni vele. A megszületése ennek ellenére nemcsak neki volt merőben új ingerekkel teli. Néztem a gyermekemet és nem volt ismerős, nem tudtam, ki ő. Egyfajta sokkot éltem át, meg persze biztos a hormonok is rátettek egy lapáttal.

A szülőszobán eltöltött aranyóra után elvitték, de én rögtön kértem volna vissza. Nem tudom megfogni azt az érzelmi kavalkádot, ami bennem volt. De sokkal inkább racionális okokból vágytam a babámra. Egyrészt munkált bennem a sok szakirodalom, ami arról szól, hogy milyen fontos a piciknek a testi kontaktus, a biztonság, a közelség. Másrészt nagyon furcsa érzés volt, hogy hónapokig a testemben éreztem a rezdüléseit, megszületett, és hirtelen nem volt ott. Üres voltam.

Rövid idő után újra velem volt a pici. De továbbra is egy idegent láttam, akinek nem értettem a jelzéseit, nem tudtam kiszolgálni az igényeit, nem tudtam, hogy elég vagyok-e a feladathoz. Napoknak, sőt talán heteknek is el kellett telnie, mire nem csak mondtam, hanem tudtam és éreztem, hogy ennek a pici lénynek én vagyok az anyukája. Hogy hihetetlen módon szeretem őt, és ezen nem változtathat semmi. Persze azóta a szeretet, harag, boldogság, szomorúság mélységeit és magasságait is átéltem, de ezt csak az tudja igazán, aki benne van.

Szóval nem tudnék kiemelni egy momentumot, amikortól Anya lettem. Ez egy hosszú folyamat. Még bő három évvel az első szülés után is vannak olyan történések, amik az Anya-létemhez hozzátesznek vagy abból elvesznek. Az biztos, hogy az identitásom szerves részét képezi. Nem egy szerep vagy feladat, hanem egy darab belőlem az anyaság. Egy nagyon fontos és nagyon érzelemdús darab.

Gruber-Pataki Viktória

Ha tetszett, amit olvastál, kövesd a blog Facebook oldalát is, hogy azonnal értesülj a legfrissebb bejegyzésekről!

Kép: Jordan Whitt, Unsplash