- Anya, te ma mit álmodtál? – hallom az ismerős kérdést kisfiam csilingelő hangján. Korán van, nehezen térek magamhoz. Egyszerre imádom és utálom ezt a szokást, ami hetek óta a reggeleink szerves része: Attila még épp csak kinyitja a szemét, máris egy kisgyermek határtalan kíváncsiságával teszi fel ezt a sokszor igencsak anyapróbáló kérdést.

Ahogy a válaszon gondolkozom, belém hasít két elviselhetetlen érzés: mindent elsöprő fájdalom és kétségbeesés. Hirtelen szeretném elfelejteni az éjszaka látottakat. Várandós vagyok, néhány hét választ el az újabb nagy találkozástól. Attila is izgatottan várja a kistesó érkezését. Szívesen beszélgetünk az előttünk álló időszakról, igyekszem őszintén elmondani neki, hogy lesznek nehézségek az új élethelyzetben. De arra, amit álmodtam, nem tudom felkészíteni.

A férjemmel a szülőszobán voltunk, már a kitolási szakasz kezdődött, amikor hirtelen valami történt. Mindenki ideges lett, rajtam úrrá lett a pánik és a gyengeség. Nem voltam a tudatomnál, amikor rohanva toltak a műtőbe, mégis felfogtam, hogy bekövetkezett a rémálmom: kizárt, hogy mindketten túléljük. A férjem tudja, hogy a kisfiunk életét választanám, beszéltünk erről. Terveztem búcsúlevelet írni vagy videót készíteni, ha így alakul. De még annyi időre se tudtam ténylegesen elképzelni ezt a helyzetet, amíg egy ilyen levelet megírnék vagy egy videót felvennék. És kire bíztam volna az átadást? Vagy elrejtettem volna valahova? Ez már nem számít...

Az álomképek visszaidézése után végigzongorázom magamban a lehetőségeket. Mindegyik elképzelhetetlen tragédia. Újra elgondolkozom, hogy vajon melyik veszteséget lehet túlélni. Vajon milyen élete lenne a férjemnek és a fiaimnak, ha én ott maradok a műtőasztalon? Vajon tudnák-e szeretni egymást, elfogadni a hiányomat és nem hibáztatni Bálintot? Milyen lenne a picinek, hogy soha életében nem tapasztalhatja meg édesanyai ölelésem?

Hogyan dolgozná fel a férjem az elvesztésemet, miközben két gyermekünkről gondoskodik? És ha engem meg tudnak menteni, de a kisfiunkat elveszítjük? Tudnánk egymás támaszai lenni? Vagy eltávolítana minket a gyász? A gyermekünk elvesztésével Attila is elveszítené a szüleit, akiket addig ismert? Tudnék-e ránézni anélkül, hogy a halott kisfiunk vonásait kutatnám? Bálint sosem látott mosolyait vagy könnyeit vélném felfedezni az arcán?

És ha mindketten meghalunk? Vajon emlékezni fog egyáltalán Attila ránk? Vagy csak a családi fényképeket lapozgatva tudja majd, milyen voltam, mert a korai emlékek annyira kikopnak, hogy az illatom, érintésem, ölelésem, hangom örökre elvész? Lesznek emlékei, vagy csak amiket Apa újra és újra elmesél? Megbocsájtja, hogy nem lehetek anyja a felcseperedés és felnőtté válás útján? Hogy nem lehetek nagymamája a jövendő gyermekeinek?

Ezernyi hasonló kérdés cikázik a fejemben, miközben pörögnek előttem a meg nem élt alkalmak: óvodai műsorok, iskolai szereplések és évzárók, ballagások, szerelmek és csalódások, megkötött és elfeledett barátságok, munkahelyi örömök és nehézségek. Mintha egy élethosszat feldolgozó film kiemelkedő képkockáit sorakoztatnák fel előttem. Attila és Bálint szépen felnőnek, tisztességes és látszólag teljes életet élnek, de valami mély szomorúság lakik a szemükben. Boldogok, elégedettek, sikeresek, de egy pótolhatatlan hiány kíséri őket útjukon.

Próbálok nagy levegőket venni, hátha elhessegethetem a nehéz gondolatokat. Hátha tudok valami olyan részletet kiragadni az álomképekből, ami elhomályosítja a fojtogató rettegést. De nem sikerül. Valami súlytalan, idő nélküli, érzékelés nélküli térben lebegek... Megszűntem létezni sok-sok évvel ezelőtt.

Gruber-Pataki Viktória

Ha tetszett, amit olvastál, kövesd a blog Facebook oldalát is, hogy azonnal értesülj a legfrissebb bejegyzésekről!

Egy másik bejegyzésben elolvashatod, hogy én hogyan éltem meg a szüléssel kapcsolatos félelmeimet.

Kép: wavebreakmedia_micro - www.freepik.com