- Anya, te ma mit álmodtál? - hangzik az ismerős kérdés Árontól. Újabban minden reggel a fiam csilingelő hangja ránt ki a félálomban szendergés édesen megnyugtató állapotából.

Jeges nehézség telepszik a mellkasomra, ahogyan visszaemlékszem az álmomra. Gyakori dilemmává vált, hogyan meséljem el az elmesélhetetlen, hogyan öntsem szavakba az elképzelhetetlent. Hazudni nem szeretnék, de az őszinteség nem opció, így egy köztes megoldást választok.

- Ma vízparton sétáltunk, mind a négyen, a testvéred és Apa is ott voltak. Szép volt a víz, kellemes, langyos idő volt, a stégről is megcsodáltuk a tavat.

Áront megnyugtatja ez a kedves kis történet, kérdez még néhányat a vadkacsákról, csónakokról és a nádasról. A súlytalan válaszok között nem tudom eldönteni, hogy megpróbáljam gyorsan elfelejteni az éjszaka látott képsorokat, esetleg metaforaként elemezzem a megálmodott tragédiát. Vagy nem is tragédia lett a vége, csak túl hamar felriadtam?

Nem tudom, hogyan ért véget a történet, de az álomképek és az ébredés mezsgyéjén töltött idő végtelennek tűnt.

Számtalan módja van a felocsúdásnak, a mai nagyon élénken él bennem. Gondolkoznom kellett, hogy az ágyon fekszem-e, vagy a víz húz le, és ad valamilyen leküzdhetetlen nehezéket az átázott ruhám súlya, miközben a gyerekek kezét el nem engedve próbálok hangot kipréselni az elsüllyedés előtti pillanatban.

- Ádám... - kiáltanám, sikoltanám, de még sóhajnak is gyenge a szó, ami elhagyja az ajkaimat.

Pedig tényleg szépen indult. Napsütéses tavasz, családi séta egy gondozott, de üres tóparton, minden könnyű. A stég - vagy talán híd - hosszan benyúlik a tóba. Kanyarodik, emelkedőket és lejtőket is tartalmaz. Ádám megy elől, mintegy vezetve minket és gyönyörködik a tájban. Áron ügyesen átlépked egy keskeny, emelkedős részen, majd visszajön hozzám és a kishúgához. Izabella csak nemrég kezdett járni, erős öntudatossággal nem engedi, hogy felvegyem. Bizonytalan lépései szinte minden pillanatban rettegéssel töltenek el, hiába tartom kézen fogva. Áron kérlel, hogy vigyem át az apjához, én pedig győzködöm, hogy másodszor is menni fog az önálló átkelés. Igyekszem mindkettőjükre figyelni, pedig valójában így egyikükre sem tudok.

Átfut a fejemen a gondolat, hogy nem egyedül kellene óvnom őket, hiszen néhány méterrel odébb ácsorog a házastársam. A férjem, akivel megesküdtünk egymásnak, hogy a közös életünk boldogságában és nehézségeiben osztozva ott leszünk nem csak egymás mellett, hanem igazán együtt. Ahelyett, hogy szólnék neki, hogy segítségre van szükségem, próbálom megoldani a helyzetet. Mert Anya vagyok. Mert megoldom. Mert folyton ezt csinálom. Pedig tudom, hogy Ádám tud segíteni, tényleg csak szólni kell neki. Még tanulom, hogyan öntsem szavakba, ha valamihez szükségem van egy segítő kézre vagy akár csak a jelenlétére.

És akkor bekövetkezik a legrosszabb félelmem.

Valójában nem tudom visszaidézni a kritikus pillanatokat, csak azt tudom, hogy bent vagyunk a vízben, mindkét gyerek kezét szorítom, de már mindketten a víz alatt vannak. Én tudom, hogy az életem árán is meg kell védenem őket, de megbénít a vészhelyzet. Kiáltanék a férjemnek, de csak halk bugyborékolásba vesző sóhajt tudok kipréselni, miközben én is süllyedek.

Szerencse, hogy felébredtem, és a sötét szobában hallhatom a csilingelő hangú rutin kérdést, és beszélgethetek a kisfiammal.

De miért van ennyire sötét? Miért ilyen nehéz a testem? Miért feszül meg minden izmom, és érzek zsigerig ható félelmet? Miért nem tudok felkelni?

És akkor elmém mélyén felsejlik az igazság. Még mindig a tónál vagyunk és süllyedünk...

Gruber-Pataki Viktória

Ha tetszett, amit olvastál, kövesd a blog Facebook oldalát is, hogy azonnal értesülj a legfrissebb bejegyzésekről!

Kép: Freepik