Az anyatej a legtermészetesebb táplálék az újszülöttek számára. A nemzetközi ajánlások szerint az a legjobb, ha a picik hat hónapos korukig kizárólag anyatejet kapnak. A WHO azt javasolja, hogy féléves kor után, a szilárd táplálékok bevezetése mellett is folytassuk a szoptatást a babánk kétéves koráig, vagy azon túl. Ugyan akikkel én találkoztam a magyar egészségügyben, nem kimondottan olyan tanácsokkal láttak el, ami ezt az utat támogatta volna, de néhány nap híján teljesítettük a két évet. Hogyan jutottunk el mégis az elválasztáshoz?
2018. október (21-23. hét)
Meséltem korábban, hogy nem volt egyszerű az út addig, hogy elmondhassam, várandósan szoptatok. Valamint arról is írtam már, hogy különböző orvosok, védőnő és egyéb egészségügyi szakemberek, hogyan reagáltak erre a tényre. Szerettem volna lehetőséget adni a kisfiamnak, hogy a saját tempójában választódjon el, de sajnos a terhességem félidejénél nem bírtam tovább.
A pocaklakó növekedésével tapasztaltam némi változást Zozi hozzáállásában, valamint a saját érzéseimben is. Rengeteget olvastam a témában, sok személyes történettel ismerkedhettem meg egy tematikus Facebook csoportban (Szoptatás melletti fogantatás és várandósság). Sokáig erőt is tudtam meríteni más anyukák kitartásából. De ahogy a fiam is kezdte kevésbé nélkülözhetetlenként kezelni a szopit, és nekem is egyre rosszabb érzéseim voltak a dologgal kapcsolatban, egyértelművé vált, hogy nekünk ez a szakasz lezárult.
Zozinak korábban nagyon fontos volt a szoptatási rituálé a megnyugváshoz, elalváshoz. Minden igyekezetem ellenére nem sikerült más fix pontot bevezetnünk az altatásoknál, ami elősegítette volna a lecsendesedést. Másfél éves korában jutottunk el oda, hogy nagyon apró léptekkel, de magától a tényleges elalvástól többnyire sikerült elkülöníteni, és csak a megnyugváshoz kérte. Éjszakai ébredéseknél azonban semmi más nem jöhetett szóba, csak a cici. Ez nyár elején változott, amikor már úton volt a kistesó, de még nem tudtam róla. Időről időre kínáltam vízzel éjszaka, és júniusban jött meg az áttörés, amikor egyre többször elfogadta. Majd hirtelen váltással volt egy-két hét, amikor teljesen „rám gyógyult”, nemcsak az alváshoz, de napközben több alkalommal is kért, hogy szoptassam meg. Erre szoktam azt mondani, hogy ő előbb tudott a Tesó érkezéséről, mint mi.
Júliusban a pozitív teszt után igyekeztem figyelni, hogy mennyire változik ez az egész. Pl. vajon változhatott-e a tej íze, mennyisége, más hatással van-e a szoptatás a fiamra és rám. Rettegtem tőle, hogy egyik pillanatról a másikra kell véget vetni az eddigi rutinunknak. Ugyan nekem soha nem lett a szoptatás az a meghitt, csodálatos élmény, amit vártam tőle, de a fiamnak rendkívül fontos volt. Ezt mindig is tiszteletben tartottam, még ha néha ki is borultam miatta. A nyár további részében kezdett rövidülni a szopival töltött idő. Az altatások ugyan hosszúra nyúltak, de folyamatosan tolódott el a hangsúly a szoptatásról az egyéb módszerekre, pl. mesélésre, éneklésre. Ez azért okozott nehézséget, mert ezzel párhuzamosan Zozi elkezdett dacolni a délutáni alvás kapcsán. Több hétig komoly hisztik árán került csak ágyba. Mármint ő hisztizett, én igyekeztem nyugodt maradni.
Szeptemberben még kérte a cicit, de már csak altatásonként pár percre. Egyáltalán nem szopi közben nyugodott meg vagy aludt el. Közben volt több nehézségünk, amikről már meséltem korábban. Ezek mellé társult, hogy nekem egyre fájdalmasabb és sajnos egyre idegesítőbb lett szoptatni. Nem tudom, hogy eközben elapadt-e teljesen a tejem, mert Zozi váltig állította, hogy nem üresek a cicik, de én nem láttam nyomát anyatejnek.
Október elejére odáig jutottunk, hogy néhány másodperc után kértem: hagyja abba, mert fáj, rossz. Szerencsére együttműködő volt. Amikor ez több napig megismétlődött és mégis el tudott aludni, akkor eldöntöttem, hogy itt az ideje az elválasztásnak. Olyannyira elegem volt, hogy nem voltam képes előre megbeszélni vele, és felkínálni egy búcsú alkalmat. Amikor altatásnál elhangzott, hogy „Cicimma”, akkor elmondtam, hogy nem tudok adni. Négy napig különösebb gond nélkül elfogadta ezt. Egyetlen kétperces sírás volt, de a mellkasomhoz bújva gyorsan megnyugodott. Úgy gondolom, hogy ötödik nap realizálta, hogy már tényleg nem lesz cici, akkor meggyászolta. Délután egyáltalán nem sikerült elaltatni, és este is nehezen.
Összesen három hétig próbálkozott cicit kérni, de nem problémázott különösebben, amikor kitartóan kapta a nemleges válaszokat. Persze ezalatt voltak ilyen párbeszédeink:
Zozi: Cicimma!
Anya: Kicsim, most nem tudok adni, anyának nem jó.
Zozi: De van.
Anya: Igen, tudom, hogy van. Nem azt mondtam, hogy nincs, csak hogy nem tudok adni, mert fáj.
Zozi: De van kettő.
Anya: Igen drágám, jól látod. De anyának fáj. Gyere próbáljunk elaludni.
A legérdekesebb a dologban, hogy a harmadik hét végére megfázott, és volt néhány nagyon brutális napunk és éjszakánk. Mégis pont ekkor tűnt el teljesen a cici-kérdés, egyszer se vetette fel, hogy szeretne. Mondjuk sokkal jobban megviselt mindkettőnket egy sima megfázás, mint előtte bármelyik betegsége. Szóval ha kérte volna, valószínűleg meginogtam volna. Hálás vagyok neki, hogy nem hozott ilyen helyzetbe.
Nekem abszolút megkönnyebbülés, hogy ez a korszak véget ért. Nem kellett sem meggyászolnom, sem elengednem. Zozi is sokkal könnyebben vette ezt a változást, mint amennyire korábban remélni tudtam. Azt hiszem, annak ellenére, hogy nem tudtam teljesen rábízni az elválasztás tempóját, sikerült úgy időzíteni, hogy a lehető legkevésbé viselje meg őt.
És hogy kicsit visszakanyarodjak a korábbi szoptatással kapcsolatos posztjaimhoz. Az utolsó orvosi kontrollon szóba került, hogy nem alszom túl jól, de már egész rutinosan viselem így két és fél év után. Megbeszéltük, hogy a fiam nem alussza át az éjszakát, de nem is várom el tőle, főleg, hogy most választottam el. Az orvosom egyetlen kérdése az volt, hogy sikerült-e találni olyan módszert, amivel megnyugszik. Ezt az orvosi hozzáállást kívánom mindenkinek. Egy szakembert, aki érti, hogy ez milyen mélyről jövő érzelmi szükséglet lehet a babának vagy akár az anyának is.
Ha tetszett, amit olvastál, kövesd a blog Facebook oldalát is, hogy azonnal értesülj a legfrissebb bejegyzésekről!
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Ugyan Nemár 2018.12.11. 22:52:16
Mindent megtettél, ami a picinek optimális.
Jó anya vagy.
Nem kell túlspilázni.
Anyamma 2018.12.11. 23:11:34
Néha nehéz elkülöníteni a gyerek akaratát és szükségletét. Amikor már láttam, hogy nem az érzelmi szükségletről szól, tudtam lépni. Előtte úgy éreztem, hogy nagy törés lenne neki az elválasztás, ezért nem is szorgalmaztam, csak bizonyos korlátokkal terelgettem.
Ugyan Nemár 2018.12.11. 23:16:18
tamask 2018.12.12. 02:55:51
Szaranya az, aki egyáltalán nem akar szoptatni, pedig tudna, mert félti a mellei alakját vagy hasonló híúsági okokból. A posztoló egyértelműen nem ez a kategória.
A gyereke már beszél, kis túlzással lassan késsel-villával eszik, ilyenkor már tényleg nem vádolható azzal, hogy rossz anya lenne, mert a leválasztás mellett dönt.
A magyar egészségügyben pedig tapasztalatom szerint igeinis nyomják az anyatejes táplálást. Védőnők tanítják az anyáknak, van anyatejes világnap rendezvényekkel, van anyatejbank (mondjuk ott meg állítólag vannak pénzügyi visszaélések). Nyugaton nyomják a baby formulát, tápszert, elapasztatják a tejet még szülés után a kórházban (francia nők tipikusan ezt teszik), Magyarországon teljesen anyatejpárti az egészségügyi felvilágosítás.