Az ember hajlamos azt gondolni, amikor jó fizikai állapotban van, hogy ez így is marad. Kismamaként azért egy kicsit óvatosabban próbálom intézni a dolgokat, jobban figyelek a testem jelzéseire. Persze amennyire a majdnem kétéves örökmozgóm ezt engedi. De vajon elég ez? Tudom hol a határ és mit bír el a testem? Sajnos nem.

2018. szeptember (17-18. hét)

Szeptemberben volt szerencsénk meglátogatni az ikertestvéremet Svájcban. Kihasználtuk a táj és környezet szépségeit, minden nap terveztünk legalább egy kis városi sétát. A Zürichi-tó tökéletes célpont volt, több szép strandja, sétánya is elérhető távolságra van tesóm lakhelyétől.

A péntektől péntekig tartó kiruccanásunkat beárnyékolta, hogy szerda délután tettem egy rossz mozdulatot. (A kanapén féloldalasan ülve az egyik lábamon csücsült a kisfiam, a másikat pedig felhúzott állapotból letettem.) Nem kellett volna. Maga a mozdulat még nem is volt kimondottan fájdalmas, de utána csak segítséggel tudtam felállni. Minden lépés nagy küzdelem volt, ráadásul a derekamban összpontosult fájdalom kisugárzott a lábamba is.

Az volt az érzésem, hogy ki kell mozgatni, és utána rendbe jön. Nem akartam, hogy emiatt módosítsunk a programon, így a tervezett kétszer másfél km-es sétánkat lazán bevállaltam. Kicsit bicegtem, kicsit megálltam néha szentségelni, de végigcsináltam.  Nem biztos, hogy jó ötlet volt.

Amikor hazafelé indultunk, pár méterre tőlünk láttam egy kismamát, akinek pocakméret alapján csak napok lehettek hátra a szülésig. Akkor még épp azzal küzdöttem, hogy vajon fel tudok-e egyenesedni a sajgó derekammal, vagy próbáljak meg hétrét görnyedve sétálni. És közben az a gondolat villant be, hogy a mostani érzés sehol nincs ahhoz képest, amit szülésnél fogok érezni. Nem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek. Szóval egyszerre csináltam mindkettőt.

Az éjszakát végigszenvedtem. Ha találtam is olyan pózt, amiben épp nem éreztem a fájdalmat, és kicsit elbóbiskoltam, egy órán belül felébredtem arra, hogy hasogat. A helyezkedés is hosszas művelet volt, fél óra alatt tudtam a hátamról az oldalamra vergődni.

A második nap volt a legrosszabb. Csütörtökön reggel nem bírtam felállni. Minden erőmet összegyűjtöttem, de felkelés közben sírtam a fájdalomtól, majdnem elájultam és teljesen kivert a víz. Nagyon megijedtem. Hiába kötöttünk jó utasbiztosítást, nem kerestem fel orvost, mert többen is mondták, hogy azokat a fájdalomcsillapítókat, amiket ilyenkor használnak, nem javasolják kismamáknak.

Tesóm legjobb barátnője gyógytornász, ő nyújtott távsegítséget: Amíg ilyen rosszul vagyok, addig csak feküdni és sétálni szabad. Ha sikerül felkelni, nem szabad ülni, valamint ne hajoljak, ne emeljek, ne cipeljek. Ezen tanácsokkal felvértezve némi rettegéssel tekintettem a másnapi tizenkét órás vonatútra. Szerencsére mondott egy-két gyógytorna gyakorlatot is, ami javíthat az állapotomon. Szorgosan próbálkoztam, hátha eljön a várva várt enyhülés.

Délelőtt csak annyira sikerült feltápászkodnom, hogy négykézláb kivonszoljam magam a fürdőszobába, mert muszáj volt. Azt az érzést szavakba se tudom önteni, amikor egyszer a testvéremtől, egyszer pedig a férjemtől kellett segítséget kérnem a wc kefe használatához… A kiszolgáltatottságot sose viseltem jól, de most az is folyamatosan zakatolt a fejemben, hogy a kisfiammal mi lesz így. Hosszabb távon gondolkodva pedig több hónapos ágynyugalmat, és a helyzet által rám kényszerített császáros szülést vizionáltam.

Az állapotomat látva Barbara extrém sebességgel nekiállt szervezkedni. Az utolsó pillanatban szerzett vonatjegyet és egy hét szabadságot, hogy el tudjon minket kísérni. Ez a gondoskodás nagyon jól esett, és némileg csökkentette a rettegésemet, hogyan oldok majd meg bármit otthon. Délutánra sikerült talpra kecmeregnem, és hosszasan le-föl sétálgattam a lakásban.

Péntek reggel megint nehezen jutottam függőleges helyzetbe, de onnantól nem okozott problémát eljutni a vonathoz. A vonaton két ülésen keresztbe fekve sikerült bejutnunk Zürichig. A railjet kicsit problémásabb volt, mert a kényelem jegyében business osztályon utaztunk, ahol fotelszerű ülések voltak. Az út egy részében az ülésen feltérdelve a karfára fekve utaztam. Kényelmes nem volt, de legalább nem fájt folyamatosan a derekam. Próbáltam sétálgatni is, de a vonat rázkódásával nagyon nem esett jól. Innsbruck környékén megürült egy dupla ülés a szomszéd kocsiban, így odaköltöztem. Barbara és Ricsi felváltva szórakoztatták Zozit, kísérgették hozzám, és kitartóan magyarázták, hogy Anyának fáj a háta. Nehezen telt az út, de a vonattól a lakásig tartó félórás autózás volt a hab a tortán. Otthon úgy kellett kiemelni a kocsiból, mert magamtól nem tudtam kimászni.

Szombattól hétfőig egész jól sikerült tartanom a gyógytornász javaslatait és gyakorolni a szükséges tornamozdulatokat. Vasárnap reggel soron kívül megkezelt a szomszéd, aki craniosacralis terapeuta, délután pedig átjött a gyógytornász ismerős, hogy személyesen is segítsen. Napról napra javult az állapotom: Először a kisugárzó fájdalom szűnt meg, aztán enyhült a derekamban lévő is. Egyre több mindent tudtam segítség nélkül megtenni, és hétfőn már nem négykézláb mentem reggel a fürdőszobába.

Érzelmileg a szombat reggel volt a legkeményebb. Zozi szerette volna, ha én segítek neki odaülni az asztalhoz, de felkelni se tudtam. Egymástól két méterre zokogtunk. Amúgy emocionálisan az segített a legtöbbet, hogy a kisfiam nagyon megértő volt. Közel négy napig csak fekve tudott mellém bújni, nem tudtam ölbe venni, vagy felemelni. Pedig előtte nagyon sokat cipeltem. Érezhetően szüksége is volt ezekre a bújásokra, hogy kompenzáljuk a kiesett kontaktust. Naponta többször odajött, adott pacsit, puszit, megölelt, és elmondta, hogy szeret. Hihetetlen lelki erőt tudtam ebből meríteni.

Viszont az anya-megvonásnak tudtam be azt is, hogy hétfő délutánra lebetegedett. Onnantól nem nagyon tudtak helyettesíteni, rám volt szüksége. Szerencsére már képes voltam sétálgatni vele, ha valaki a kezembe adta. A fájdalomtól végre tudtam volna aludni, de Zozi betegsége miatt további virrasztós éjszakák következtek.

Ezen kívül kedden kontroll időpontom volt az orvosomhoz, szerdán gyerekorvoshoz mentünk, csütörtökön pedig a kórházban volt jelenésem egy soron kívüli vizsgálat miatt. Szóval közel se volt nyugodt hetünk. A testvérem csütörtök délutánig tudott maradni, rengeteget segített. Nem tudom, nélküle mi lett volna. Persze Ricsi is igyekezett segíteni, de elég sűrű hete volt a munkahelyen. Nyilván prioritást élvezünk, de így nem került kényszerhelyzetbe.

Már csak néhány mozdulat fáj. Kaptam törzs- és hasizom erősítő kismamatornát a gyógytornásztól, amit kétnaponta csinálok. Keresek manuálterapeutát, remélhetőleg segít majd tisztázni, hogy mi is volt ez az egész, illetve megelőzni, hogy legyen folytatása. Zozi hipermegértő, pedig már látszólag jól vagyok, de így se cirkuszol, hogy vegyem fel. Igyekszem továbbra is vigyázni magamra mindenki érdekében. Nem könnyű, hiszen napközben ketten vagyunk itthon, és már nem is fáj minden tiltott mozdulat. Mondjuk annál sokkal könnyebb, mintha megint napokra – vagy tartósan – lerobbannék...

Gruber-Pataki Viktória

Ha tetszett, amit olvastál, kövesd a blog Facebook oldalát is, hogy azonnal értesülj a legfrissebb bejegyzésekről!

Designed by Freepik