Van egy dolog, amiről még soha senkinek nem beszéltem. Aztán megfordult a fejemben, hogy talán sok-sok kismama jár ugyanebben a cipőben. Így hát erőt vettem magamon, és eldöntöttem, hogy megírom, amit eddig kimondani se mertem.
Mindkét terhességemnél újra és újra foglalkoztatott a halál gondolata, főleg az utolsó hetekben. A halál is része az élet körforgásának, de a születés környékén mégis hihetetlen tragédia. Sajnos sokféle forgatókönyv szerint összefonódik a két esemény. Túl korán született baba; valamilyen komplikáció az anyaméhen belül; végzetes kimenetelű orvosi beavatkozás vagy éppen egy fatális baleset – és ez a sor bőven folytatható. Akarva-akaratlanul végigzongoráztam a lehetőségeket, és azt éreztem, ezek velünk is megtörténhetnek. Érdekes módon a babám elvesztésére nem készültem. Mindkettő várandósságnál éreztem, hogy meg fognak születni, élni fognak a gyermekeim. Persze lehet, hogy ez csak önvédelmi mechanizmus volt a részemről, mert még gondolati szinten sem tudtam volna megbirkózni ezzel az eshetőséggel.
Ellenben készültem arra, hogy velem történik valami. Fejben leveleket fogalmaztam a férjemnek, a fiamnak, a lányomnak, az ikertestvéremnek és a legjobb barátnőmnek. (Ezúton elnézést kérek azoktól, akik nem szerepelnek a felsorolásban, de úgy érzik, közvetlen búcsút érdemelnének a szerencsére fiktív elvesztésem esetén.) Többször is elképzeltem az elképzelhetetlent: hogyan élhet a gyermekem anélkül, hogy valaha is érezné édesanyai ölelésem? Hogyan dolgozná fel az elvesztésemet a férjem, miközben az újszülött babánkról gondoskodik? Kik és hogyan tudnák átsegíteni ezen a családomat? A második babámat várva újabb félelmek is gyötörtek: megértené-e a fiam, hogy mi történt? Mennyire rombolná le a biztonságérzetét, ha élete legbiztosabb pontja egyszer csak nem létezne többé?... Sok-sok hasonló kérdés kínzott.
A búcsúzás kapcsán levél és videóüzenet formában is gondolkoztam. Utóbbin leginkább a gyermekeim miatt, hogy legyen lehetőségük a nekik intézett szavaim közben látni engem, még ha nem is érezhetnek. Végül ezek csak az agyamban jöttek létre, egyre halogattam a pontos megfogalmazást. Nem tudom, hogy ha a 40. hetet is bent töltik, akkor az utolsó héten sort kerítettem volna-e a gondolatok formába öntésére. Valószínűleg nem.
Sajnálom, ha bárkiben rossz érzéseket, emlékeket ébresztek ezzel az írással, nem ez a célom. Összességében azt szeretném elmondani, hogy ha Te is hasonló gondolatokkal küzdesz, tudd, hogy nem vagy egyedül. Ha pedig túl vagy rajta, és mindenki él és egészséges, akkor állj meg egy pillanatra és értékeld, amid van. Mindenkinek vannak nehézségek az életében, de arra kell koncentrálnunk, ami ezeken átsegíthet. Legyen az bármi, például a társad vagy szüleid támogatása, a gyermeked mosolya, egy barát segítsége...
Ha tetszett, amit olvastál, kövesd a blog Facebook oldalát is, hogy azonnal értesülj a legfrissebb bejegyzésekről!
Kép: Bernd Schulz, Unsplash
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.