Luxus egy gyerekkel otthon lenni! Gondoltam én, amíg nem volt gyerekem. És gondolom néha, amióta kettővel vagyok itthon. Tudod, mikor nem gondoltam? Nyilván, amikor egy gyerekkel voltam itthon.

Mitől olyan nehéz, fárasztó, stresszes ez az életszakasz? Valószínűleg ezerféle válasz létezik. Arról tudok mesélni, hogy nekem mi okozott nehézséget a kisbabás időszakban.

A fiam születése után több hetes regenerációra volt szükségem, ami váratlanul ért. Nem számítottam arra a fájdalomra, amit a sebek, varratok, és szoptatási nehézségek okoztak. Ezeket néhány hónap után magunk mögött hagytuk.

A testi elcsigázottságon túl az elején folyamatosan inkompetensnek éreztem magam. Minden egyes éjszakai ébredés, minden felsírás azt az érzést erősítette bennem, hogy rosszul csinálom. Hiába próbáltam tudatosítani, hogy sírással képes bármit jelezni, vagy hogy természetes a fiam igénye az állandó közelségre. Egyszerűen olyan kimerült voltam érzelmileg, fizikailag és mentálisan, hogy nem egyszer kora reggel sírva kérleltem a pár hetes fiamat, hogy végre aludjunk egy kicsit. El tudod képzelni a jelenetet?

Ahogy teltek a hetek, Zozi egyre többet volt napközben ébren, egyre aktívabb volt ezekben az időszakokban. Ahogy mozgolódott, az volt a következő nagy kihívás, hogy hogyan tudom biztonságban tartani. Persze, ilyen célokra mindenféle tárgy rendelkezésre áll, de nekem mindkét gyerek feszítve sírt a pihenőszékben, utálta a kiságyat és járókát. Szóval egyszerűen mindent velük együtt intéztem. Jóval tovább tart a gyerekkel a kezemben teregetni, mosogatni, vagy főzni, de nem lehetetlen. A kislányommal rutinos hurcis lettem, Zozival ritkábban próbálkoztam a hordozással, bár visszatekintve sokat segíthetett volna.

A világ felfedezése sem egyszerű időszak. Hagyni, hadd próbálkozzon, de közben megóvni őt, és kijelölni a határokat. Egy pillanatra nem figyel az ember, és már a fotel tetején vagy az ablakpárkányon állva vigyorog a totyogó. Vagy simán felmászik a lépcsőn, aminek egy napja még a közelébe se ment. A különböző fiókokat, konnektorokat és egyéb izgalmas nyúlkálós helyeket már nem is említem.

Ezzel párhuzamosan a picik öntudatossága is egyre erősebb. Az enyémek mondjuk már az elején is elég akaratosak voltak. Csak abban bízom, hogy felnőttként is ilyen határozott önérvényesítő képességgel rendelkeznek majd. Idegörlő tud lenni, bár ilyen helyzetekben a nagyfokú empátia jelentősen egyszerűsítheti a szülők életét. Pl. bele lehet gondolni, hogy milyen súlyosan sérülhet a pici önérzete, amikor valamit nem engedünk neki. Viviennél ez már könnyebben megy, Zozi kiborulásait sokkal jobban a szívemre vettem, vagy én is kiborultam vele együtt.

Nagy próbatétel a szeparációs szorongás időszaka, amikor egy lépést távolodom, és már ordít a gyerek, hogy elhagyom. Vannak ezzel kapcsolatban mindenféle vicces képek az anyaságról, de amikor benne van az ember, nem könnyű lazán hozzáállni. Néha nagyon durván kiakadtam, hogy egy percet se lehetek nyugalomban, mondjuk a fürdőszobában. A második gyereknél születésétől ragaszkodtam ahhoz, hogy lehetőleg minden este lezuhanyozhassak. Néha villámmódban, mert hallottam, hogy végig ordította a lányom. Persze nem egyedül, hanem az apukája ölelésében. Volt olyan nap is, amikor ezt sikerült kizárnom, és nem sajnáltam magamtól azt az 5-10 percet. Apróság ez, de nagyon kell, hogy kicsit lecsillapodjon az idegrendszerem, mielőtt belekezdünk az esti rutinba.

Időnként akadnak látogatók, családtagok, barátok, de az is komoly megpróbáltatás egy gyerekkel, hogy a nap nagyobb részében nincs kivel beszélgetni. Mondókázhatok, énekelhetek, magyarázhatok órákon keresztül, de egészen más minőség, mint egy kétirányú felnőtt beszélgetés. Nagyon különleges végig kísérni a gyermekünket azon az úton, ahogy az első sírásokból, pillantásokból, mosolyokból egyre érthetőbb jelzések, szavak majd beszéd lesz. Az is páratlan, amikor csak én értem, hogy mit mond. Ezeket nem szeretném elvitatni! De pici baba mellett nekem nagyon felértékelődött az online kommunikáció. Talán túlságosan is.

Az egész kisbabás léthez még jönnek további hatások és problémák. Az első gyermek születésével járó krízist sok párkapcsolat nehezen vészeli át. Nekünk is voltak ebből fakadó konfliktusaink. De ez a téma megérdemel egy külön posztot.

További teher az összes külső elvárás vagy üzenet, ami alapján, a kezdetektől biztosak lehetünk a hibáinkban, hiszen a szomszéd/az unokatestvér/a kolléganő/a barátnő babája/unokája már a kezdetektől átaludta az éjszakát, nyugodtan elnézelődött órák hosszat, mintaszerű mozgás- és beszédfejlődést produkált, tankönyv szerinti hozzátáplálással mindent jókedvűen eszik, stb.

A legelején tehát a bizonytalanság, a fáradtság, a magány, a fizikai felépülés nehezítették a mindennapokat. Később a folyamatos, lankadatlan figyelem, a veszélyforrások minimalizálása, az egyre öntudatosabb gyermek megértése és terelgetése. És mellette az anya tartsa rendben a háztartást, adjon magára, és legyen jó társ. Nem egyszerű! Egy gyerekkel sem! Még ha visszatekintve a kétgyermekes létből könnyűnek is tűnik, benne lenni egyáltalán nem volt az.

Gruber-Pataki Viktória

Ha tetszett, amit olvastál, kövesd a blog Facebook oldalát is, hogy azonnal értesülj a legfrissebb bejegyzésekről!

Kép: Jenna Norman, Unsplash