A várandósság során sok változáson megy át a nő testileg és lelkileg is. Ez a változás nekem majdnem 3 évvel ezelőtt kezdődött, a kisfiam megfoganásával. Az ő szoptatása kitartott a mostani babavárásom feléig, így azóta vissza se nyertem a régi önmagam.
Talán soha nem is fogom, olyan értelemben, hogy sose leszek ugyanolyan. Miért is lennék? Folyamatosan változunk, jó esetben fejlődünk az idő előre haladtával. Anyaként más gondolatok foglalkoztatnak, máshol vannak a súlypontok, más dolgok váltak fontossá.
De hiába tudom ezt, hiába fogadom el ezt az élet rendjeként, valójában nehezen élem meg. Alapvetően nem érzem, hogy a hormonok átvették volna az irányítást, csak néhány szélsőséges hangulatot szoktam ennek a számlájára írni. Mégis sokszor hatalmába kerít az érzés, hogy nem vagyok ura a testemnek vagy az érzelmeimnek.
A testem kapcsán például elég komoly figyelemfelhívás volt a szeptemberi lerobbanásom. Azóta is rettegéssel tölt el a gondolat, hogy egy rossz mozdulattól teljesen kiszolgáltatottá válhatok. A másik ilyen az inszomnia. Sokszor végtelenül fáradtnak érzem magam, mégse tudok aludni. Ha véletlenül tudnék aludni, akkor a fiamnak van rossz éjszakája. Mi lesz, ha szülni is ilyen fáradtan megyek majd? Arról pedig nem is kezdek beszélni, hogy már sehogy nem kényelmes feküdni vagy ülni, és a fürdőszobában is gyakori vendég vagyok éjjel-nappal.
A terhesség alatt felszedett kilók száma pedig kétségbe ejt. Bár nem látom, hogy hol van rajtam a 15-20 kg felesleg. És tudom, hogy az első szülésem után kb. annyi idő volt elhagyni a kilókat, mint felszedni. De egyik se vigasztal. 172 cm magasan 70 kg fölött se szeretek lenni, de a 80-as határ elérése óta inkább mérlegre se állok. Persze ennél nagyobb gondom sose legyen. Nem is vagyok a kilók megszállottja, de ez minden kismamás csoportban központi téma. És valahogy midig többen vannak az alig hízók, mint akik az eredeti testsúlyuk 20-30%-át magukra szedték.
Ezek a testi nyűgök valószínűleg nem érnék el az ingerküszöbömet vagy tennék ellenük, ha találnék hozzá lelki erőt. Hiába tudom, hogy hálásnak kellene lennem, sokszor legszívesebben elbújnék néhány napra teljesen egyedül. Hálásnak kellene lennem, mert van egy egészséges, okos, helyes kisfiam, és közben a célegyenesben vagyunk az egészséges kislányommal. De én a boldog várakozás helyett ingerlékeny és türelmetlen vagyok, amit elsősorban a férjem és a fiam tapasztal. Közben végtelen teendő listákat próbálok végessé tenni, de a feladatoknál gyorsabban fogy az energiám. Vannak napok, amikor nem vagyok jó anya. És sajnos még több olyan nap van, amikor nem vagyok jó feleség. Azt már mérlegre sem teszem, hogy milyen barátnő, testvér, lány, stb... vagyok.
Ez az ingerlékeny, türelmetlen állapot kikészít. Teljesen idegen a természetemtől és attól, ahogyan a mindennapjaimat élni szeretném. Minden túlreagált helyzetből megpróbálok tanulni valamit. Tisztában vagyok vele, hogy sokszor nem tudom befolyásolni, hogy mi történik velem vagy körülöttem. De abban kimondottan nagy szerepem van, hogy a történések hogyan hatnak rám.
Egy kiborított pohár, egy ellenállásokkal teli öltöztetés, egy tönkre ment zipzár, egy kritikaként megélt megjegyzés... Bosszankodhatok, idegeskedhetek, stresszelhetek, és sajnos teszem is. Pedig legyinthetnék, nevethetnék, megbeszélhetnénk. Azon leszek, hogy egyre kevésbé hagyjam a negatív reakciókat eluralkodni, és legalább egy nagy (vagy három kicsi) levegőt vegyek, mielőtt bármit mondok vagy teszek. Hiszem, hogy ilyen apró lépésekkel tehetünk azért, hogy kiegyensúlyozottabbak lehessünk.
Ha tetszett, amit olvastál, kövesd a blog Facebook oldalát is, hogy azonnal értesülj a legfrissebb bejegyzésekről!
Photo by Adrian Swancar on Unsplash
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.