Szülőként az egyik legnehezebb, amikor betegen látjuk a csemeténket. Szerencsére súlyos betegséggel nincs személyes tapasztalatunk, de az első láz, az első nátha, az első vírusos megbetegedés is embert próbáló. És persze a továbbiak is.
2018. december (30. hét)
Zozi másfél éves koráig csak a háromnapos lázzal és egy kis náthával találkoztunk. Azóta viszont több betegsége is volt, amit várandósan talán még nehezebben viseltem. Az elmúlt hat-hét hónapban volt egy kórházban töltött éjszakánk, amit egy egész napos kivizsgálás követett. Aztán három gondtalan hónap után jött az őszi-téli időszak: egy hányós betegség, egy komolyabb nátha és két hörghurut gyulladás. Nem tudom, mi lett volna, ha bölcsis lenne…
A kórházi éjszakánál még fogalmam sem volt róla, hogy babát várok. Sokszor eszembe jut, hogy Vivi nagyon szeretne a mi családunk tagja lenni, ha azokban az extrém stresszes napokban sikerült befészkelnie magát. A kórházban dolgozók többnyire segítőkészek voltak, mind a bent töltött éjszaka, mind a vizsgálatok során. Mégis ez egy olyan helyzet, amit nagyon remélek, hogy a jövőben sikerül elkerülni. Érzelmileg és fizikailag is megterhelő volt: széken aludni, vizsgálatoknál lefogni a kisfiamat, információt kideríteni, mindenhol várakozni… És valahogy megértetni a másfél éves gyerekkel, hogy mi vagy miért történik, amikor magunk is alig értettük.
Akik ismernek, tudják, hogy sokszor sírás formájában jön ki rajtam a feszültség. Érdekes, hogy amióta anya vagyok, kevesebbszer sírok. De a helyzet, amikor Zozit betegen látom, elő tudja hozni a könnyeimet. Többször is előfordult, hogy Zozi tüneteit ecsetelve sírva fakadtam, és alig tudtam elmondani, hogy pontosan mit tapasztaltunk. Ez történt a kórházba érkezéskor is, de a saját orvosunk asszisztensével telefonálva is eljátszottam. Ilyenkor nagyon gyengének és tehetetlennek érzem magam. Bár gondolom nem én vagyok az egyetlen ilyen anyuka, mert senki nem rökönyödött meg rajta.
A vizsgálat és a diagnózis ismerete csak egy nagyon kicsi része ennek az egész betegség mizériának. Vegyük például a kezelés lépéseit. A lázcsillapító szirup mellett kellett kanalas gyógyszert, orrsprayt, kúpot és inhalálót is alkalmaznunk az elmúlt időszakban. Az első két nap mindegyik betegségnél nagyon nehéz volt, sokszor le kellett fognunk Zozit. Erősen tudatosítanom kellett magamban, hogy ez az ő érdeke, hogy egyáltalán képes legyek rá. Szívszorító volt látni az ellenállását és kétségbeesését. Szerencsére alkalomról alkalomra együttműködőbb volt. Onnan indultunk, hogy már az orvosság említése miatt ordítva elszaladt. Aztán jött az a fázis, amikor keservesen sírt, de hajlandó volt bevenni a gyógyszert. Az utolsó napokban már ő maga mondta, hogy éppen melyik gyógyszert kéri és készségesen nyitotta a száját. Viszont hiába csak néhány hét telt el a betegségek között, az újabb betegségnél újra végig kellett járni ezeket a lépcsőfokokat. Az inhaláló volt talán a legnehezebb. Egy plüsskutyát hívtunk segítségül. Eleinte próbált vitatkozni, hogy csak a kutyusnak kell gyógyszer, neki nem. Aztán már kérte a plüssállat után ő is az inhalálót. A végére már előbb Zozinak kellett megkapnia a gyógyszert és csak utána jöhetett a kutyus.
És ez még mindig csak töredéke a dolgoknak. Amik az igazi érzelmi és fizikai terhelést adják: a virrasztás, az anyamatrica üzemmód és egyáltalán az, hogy a gyerkőc olyan állapotban van, hogy szinte rá se ismerünk. Amíg Zozi szopizott, sokkal könnyebb volt átvészelni a betegségeket. Persze akkor sem aludtam éjjel, de legalább relatív nyugodtan teltek az ébredések.
Az utóbbi két betegségnél olyan mélységeit éltük meg a nehéz éjszakáknak, amik engem is megleptek, pedig gyakorlott virrasztó vagyok. Zozi csak az ölemben tudott aludni, így én betegségenként két vagy három éjszakát ülve töltöttem. Ha megmozdultam, azonnal sírva ébredt. Ha sikerült aludnia, akkor húsz-harminc percenként ordítva ébredt. Nem volt teljesen magánál, de általában valami konkrét dolgot említett, pl. menjünk át a másik szobába vagy Apát akarja. De a kívánságai nagyon gyorsan változtak. Ha bejött Ricsi, nekiállt kiabálni vele Zozi, hogy menjen ki. Mindkettőjük miatt majd megszakadt a szívem ebben a helyzetben. Ha átmentünk a másik szobába, volt hogy szinte el se indultunk, már vissza akart fordulni. De ha nem indultam el, nem nyugodott meg, csak vigasztalhatatlanul sírt. Mindkétszer a második ilyen éjszaka közepén értem el a mélypontot, és Zozival együtt zokogtam. Szerintem pocak nélkül is épp elég lett volna ennyi a kiboruláshoz, de hat illetve hét hónapos terhesen különösen rosszul éltem meg a virrasztós éjjeleket. Nem is a fáradtság készített ki, sokkal inkább a tehetetlenség. Nagyon fájt, hogy a kisfiam ilyen állapotban van, és az erőfeszítéseim ellenére sem tud megnyugodni és pihenni.
Így némi rutinnal már tudjuk, hogy csak az első napokat kell túlélni, utána minden szempontból sokkal könnyebb. Persze még könnyebb, ha mindenki egészséges. Nagyon drukkolok, hogy a következő hónapokban megússzuk a vírusokat, bacilusokat és egyéb nyalánkságokat.
Ha tetszett, amit olvastál, kövesd a blog Facebook oldalát is, hogy azonnal értesülj a legfrissebb bejegyzésekről!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.