Manapság egyáltalán nem ritka, hogy országhatárok választanak el minket a szeretteinktől. Szülők, testvérek, gyerekek, barátok mennek külföldre szerencsét próbálni. Persze ott sincs kolbászból a kerítés, de sokan egyáltalán nem terveznek haza jönni. Az ikertestvérem sem.
Barbara nyolc éve indult el Svájcba. A földrajzi távolság nyilván nehezíti a dolgunkat, de szerencsére a kapcsolatunk alapjait nem változtatta meg. Tizennégy éves korunkig gyakorlatilag nem töltöttünk el egy teljes napot egymás nélkül. Akárhogy számolom, az eddigi életünk legalább felében együtt voltunk. Nagyon nehéz, hogy a költözése óta sokkal kisebb részt kapunk egymásból. Főleg, hogy sok igazán fontos dolgot most élünk meg, egymástól távol. Sajnos a nyolc év alatt kevés alkalommal jutottam ki hozzá. Ebből két évvel ezelőtt lett elegem, amikor már a pocakomban volt a kisfiam. Attól féltem, hogy ha szülés előtt nem megyünk el Barbarához, kisbabával megint évekre elesem ettől a lehetőségtől.
Szóval 2016 nyarán szöget ütött a fejembe a gondolat, hogy meglátogatom az ikertestvéremet Svájcban. Már korábban meséltem, hogy tavasszal a pocaklakó miatt nem utaztunk Párizsba. Akkor még az elején voltunk. Elsősorban attól tartottunk, hogy utolérnek az émelygős panaszok, vagy egyéb olyan tünet, ami miatt szívesebben maradnék a négy fal között, minthogy egész napos városnézős kirándulásokat tegyünk. A repülés ötlete sem villanyozott fel, pedig ismerek olyat, aki nagy pocakkal gond nélkül megjárta Ausztráliát.
Ehhez képest a nyári svájci kiruccanás azért tűnt jó ötletnek, mert akkorra már látszott, hogy azon szerencsések közé tartozom, akik megússzák a rosszulléteket. Félidő környékén még nem hatalmas az ember, így talán nem olyan nehézkes a félnapos utazás. Vonattal terveztem útra kelni, mert az tűnt a legkényelmesebbnek és legbiztonságosabbnak számomra. A vonaton lehet sétálgatni, bámészkodni, vagy bármit, amit otthon a kanapé kényelmében meg tud tenni az ember. Persze a helyek szűkösebbek, de ez nem nagy ár, ha végre láthatom a másik felemet.
Tudtam, hogy a férjem nem rajong az utazás ötletéért. Azon agyaltam, hogy egyedül indulok útnak, amíg ő egy céges kiküldetésen van a tengerentúlon. Persze Ricsinek eleve az volt a félelme, hogy velem történik valami, így nyilván attól még nyugtalanabb volt, hogy kíséret nélkül utazgassak tizenórákat várandósan. Arra kért, hogy pocakkal lehetőleg maradjunk országhatáron belül. Ha racionálisan nézzük, nem sok értelme volt, hiszen gond esetén külföldön is tudnék orvoshoz fordulni vagy kórházba menni. Erős volt a dilemmám, hiszen nem akartam őt se olyan helyzetbe kényszeríteni, amit utál. De én közben utáltam, hogy a szívem alatt hordott élet miatt „nem dönthetek” egyedül. Féltem, hogy emiatt később a kisbabánkra haragszom majd.
Végül hosszas beszélgetések, és nem kevés vita árán arra jutottunk, hogy maradjak a fenekemen. Ezt azzal a felkiáltással voltam hajlandó elfogadni, hogy „Oké, de akkor jövőre megyünk.” Bár nem értettem, hogy miért veszélyesebb pocakosan utazni, mint egy kisbabával, de ezen nem akadtam fent. Az is lehet, hogy abban bízott, hogy fél-egyéves babával nem lesz nagy mellényem, és elhalasztom a dolgot? Mindegy is, ez nem foglalkoztatott különösebben, a kompromisszum lenyugtatott.
2017 őszén két barátnőmet kértem meg, hogy kísérjenek el minket a svájci útra. Ricsi épp Amerikában volt céges ügyben. Így egyrészt kihasználtuk azt a hetet, hogy mi is kimozduljunk, másrészt nem a közös időnkből vettük el. Az ötletet úgy tálaltam, hogy ezt az utazást kérem 30. születésnapomra. Sikerült is megvalósítani. Ugyan megvoltak a maga nehézségei, de nagyon büszke voltam magunkra. Zozi ügyesen alkalmazkodott, bár az idegen környezetben nyűgösebb és extra anyás volt. Én pedig erősen kimozdultam a komfortzónámból, mert máskor városon belül is alig mertem elindulni kisbabával.
Idén sikerült rákontrázni a tavalyi élményre, amikor tizenhét hetes pocakkal és a huszonhárom hónapos fiammal indultunk útnak. Ezúttal családi kirándulás lett, ez volt az idei nagy szabadságunk. Bár kisgyerekes szülőkként egészen másképp éljük meg a „nyaralást”, de ez egy külön történet.
Tehát több mint két évvel később pocakosan és gyerekkel együtt utazva bebizonyosodott, hogy ez sem egy lehetetlen dolog. Persze nagyon jól jött, hogy nem egyedül utaztam, de nem a pocaklakó, hanem a másik gyerkőc miatt. A hazaút kapcsán ugyan külön akadályok merültek fel, de erről majd máskor.
Alapvetően azt gondolom, hogy figyelembe kell venni, hogy ez egy más állapot. De – problémamentes terhesség esetén – nem szabad magunkat túlfélteni. Ha valamire képesnek érezzük magunkat, akkor képesek is vagyunk rá. Persze mindenki maga tudja, hogy egy kapcsolati konfliktus, egy családi kötelék, és a babavárás háromszögében milyen döntést hozna. Utólag visszatekintve jó volt így. A 2016-os szabad nyári hetemet pedig barátnőzéssel és országhatáron belüli családozással töltöttem.
Ha tetszett, amit olvastál, kövesd a blog Facebook oldalát is, hogy azonnal értesülj a legfrissebb bejegyzésekről!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.