2018. július (8-9. hét)
Azt már elmeséltem, hogy ezúttal inkább a pánik lett úrrá rajtam a teszt után, nem a boldogság. Hétvége lévén nem tudtam időpontot kérni az orvosomtól, így vadul beletemetkeztem a szoptatás melletti várandósággal kapcsolatos szakirodalomba. Nem biztos, hogy jól tettem.
Az eddig is bennem tomboló kételyeket tovább tetézte az az információ, hogy szopi melletti fogantatásnál állítólag kilencszer nagyobb az esélye az ikerterhességnek, mint egyébként. Kilencszer! Kilencszer??? Az rengeteg. Azt hiszem, volt egy enyhe hisztériás rohamom, miközben ezt a hírt a könnyeimmel és a nevetéssel egyszerre küszködve elmondtam Ricsinek. Na, azért itt rajta is láttam némi pánikot... Pedig csodás dolog, ha van egy ikertestvéred, én már csak tudom. De egy alig kétéves mellett egy újszülött ikerpár? Nehéz elképzelni, hogy épeszű marad az ember, ha nincs szinte full time segítsége.
Ezzel az újabb agyalni valóval átvirrasztott éjszaka után dokivadászatba kezdtem. A saját dokim mostantól két hét szabin, a helyi egészségházban három hét múlva van időpont. Persze az első vizsgálatig nem igazán tudtam, mennyi idős a pocaklakó, így abban se voltam biztos, hogy egy július végi időpont után nem lenne-e késő pl. genetikai ultrahangra időpontot kérni. Közben azért beavattuk a leendő nagyszülőket, és még pár embert a bizalmi körből. Aki kicsit kilógott a sorból, a takarító csaj, aki május óta jár hozzánk kéthetente. Mindig jókat beszélgetünk, barátinak mondható a viszonyunk, de sokkal közelebbi barátokat még hetekig nem tervezek értesíteni. Ilyen ez, ha fennhangon bosszankodok, hogy két órája keresek egy földrajzilag elérhető és a héten szabad időponttal rendelkező orvost mindhiába.
Végül szerdára sikerült találnom valakit, Budapest frekventált helyén, egy magán klinika égisze alatt, akinél jártam már korábban. Sajnos csak annyiban kaptam azt, amire számítottam, hogy kioktatott a szoptatás kapcsán, fejmosást kaptam, hogy veszélyeztetem a picit. Fizikai vizsgálattal ugyan megerősítette, hogy kb. hathetes terhes lehetek, de ultrahang híján okosabb nem lettem. Azt el is felejtettem mondani neki, hogy ezt először tizennyolc évesen mondták nekem, tévesen. Ugyanis az átlagosnál nagyobb a méhem. Kicsit felcsattantam, hogy ez így nekem nem infó, szerettem volna megtudni, hogy hol tart a fejlődésben, van-e már szívhang és hány baba lakik benn. De legalább nem kellett fizetnem...
A következő hétfőn jutottunk el a 0. vizsgálatra. Ezzel a dokival is volt korábbi tapasztalatom és most sem dobtam hátast tőle az öt perc alatt, amit tizenötezerért kaptam. De legalább volt ultrahangja, és végre a félelmek helyett felülkerekedett a boldogság és szeretet, amikor meghallottuk a szívverését. És most az ultrahangot se úgy néztem, hogy próbáltam okosan bólogatni, amikor az orvos a különböző formájú pacákat azonosította. Rögtön láttam a buksiját és a kis szívét, ahogy dobog.
Eddig is tudtam, hogy már van egy kicsim és egy picim, vagyis kétszeres anyuka vagyok. De most elkezdtem érezni. Hihetetlen az a szeretet hullám, ami elöntött. Nehéz is elképzelni, hogy nem roppan bele a szívem hosszútávon... Két kis csoda, a mi csodáink.
Ha tetszett, amit olvastál, kövesd a blog Facebook oldalát is, hogy azonnal értesülj a legfrissebb bejegyzésekről!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.