A terhességgel kapcsolatban számos babonát ismerünk. Az egyik legelterjedtebb, hogy a 12. hétig ne beszéljünk a megfogant életről, hiszen elveszíthetjük. Sok babonán ma már nevetünk, de ezt napjainkban is a legtöbb szülőjelölt fontosnak tartja. Amikor egy pár megtudja, hogy gyermeket vár, sok döntést kell meghozniuk. Az egyik ilyen döntés, hogy kivel és mikor osszák meg az örömhírt. Meg kell-e várni a második trimesztert, vagy lehet beszélni róla hamarabb is? Elmesélem, hogy mi kiket avattunk be az elején.  

2016. március (7-8. hét)

Eredetileg úgy terveztük, hogy mindenkinek személyesen mondjuk el a kisbabánk érkezésének hírét, mert szerettük volna látni a reakciókat. Mégiscsak első unoka és több esetben első unokahugi vagy unokaöcsi lesz a családban. Végül mégsem tartottuk magunkat ehhez az elképzeléshez.

A férjemmel mind a ketten olyanok vagyunk, hogy szeretjük az örömeinket megosztani nemcsak egymással, hanem a családdal, közeli barátokkal is. És lehetőleg minél hamarabb, hogy minél hosszabb ideig tudjunk együtt örülni. Ennek köszönhetően a vizsgálat után este körbe telefonáltuk a közeli családot, legalábbis azokat, akikkel nem volt néhány napon belül megbeszélve, hogy személyesen találkozunk. Mindenki nagyon boldog volt.

Erről eszembe jut az eljegyzésünk. Akkor is személyesen terveztük a hírt megosztani, de aztán megbeszéltük, hogy csak a szülőknek, csak a tesóknak, csak még a közeli barátoknak elmondjuk. Így gyakorlatilag egy napon belül mindenki megtudta. Amikor Anyut hívtuk fel, azzal kezdtem, hogy van egy nagy hírünk. A reakciója pedig ez volt: "Nagymama leszek?" Szóval már egy ideje várják a kincsünket a családban mások is, nemcsak mi. Nyilván az eljegyzésnek is nagyon örült Anyu, de össze sem tudom hasonlítani azzal a boldogsággal, amit az unoka érkezésének híre kapcsán hallottam a hangján.

Akikkel személyesen találkoztunk, legtöbb esetben elég hamar bedobtuk a hírt a beszélgetésbe. Egy érdekesebb eset volt, amikor az idősebb bátyám családját avattuk be. Náluk voltunk látogatóban, ebédeltünk, beszélgettünk lakásvásárlásról, meg hogy milyen támogatási lehetőségek vannak. Akkor került szóba, hogy ha babát vállalnánk, egy kicsit könnyebben tudnánk lakást venni. Erre mondtuk, hogy már most bátran igényelhetjük is a támogatást, ha sikerült lakást találnunk. Vicces volt, hogy mivel nem direktben mondtuk el, kellett egy kis hatásszünet, hogy megértsék az üzenetet. A bátyám először tovább is vitte a lakásvásárlásos beszélgetést, és csak két mondattal később akadt benne a szó, mert rájött, hogy mit is mondunk valójában. Ők is nagyon örültek.

A leendő nagynénit szívem szerint az elsők között avattam volna be, hiszen kinek mondaná el szívesebben az ember a babvárás hírét, mint a saját ikertestvérének. Két dolog hátráltatott mégis. Az egyik, hogy ő külföldön él, de március közepén találkozunk, így a személyes elmondás is benne volt a pakliban. A másik, hogy néhány hete bevallotta egy telefonos beszélgetésnél, hogy neki nagyon nehéz lesz majd hallani a hírt, amikor babát várok, hiszen, ha csak rajta múlna, már ő is babázna. Eltökéltem, hogy személyesen fogom elmondani neki. Viszont egyszer-kétszer beszéltünk telefonon és ő nagyon jól ismer engem, rögtön hallotta a hangomon, hogy valamit eltitkolok. Először azt mondtam, hogy személyesen szeretném megbeszélni, hiszen már csak néhány nap volt hátra a találkozásig, de rákérdezett, és nyilván nem tagadtam le. Ahogy elmondtam neki, őszintén boldog volt, fenntartások nélkül.

Mindenki nagyon örül, nagyon várják a kicsit. Mindig kíváncsiak, hogy mi újság, érzek-e valamit, tudok-e valamit, megyünk-e orvoshoz... Úgyhogy nagyon sokat mesélünk róla a családnak és a barátoknak is. Így napról napra válik egyre valóságosabbá a létezése.

2018. július (8-9. hét)

Ezúttal sem teketóriáztunk, a pozitív teszt másnapján beavattuk a leendő nagyszülőket. Nagyon örültek, gratuláltak, meg volt a boldogság. Anyuval kicsit hosszabban beszélgettünk, négygyermekes anyukaként van némi tapasztalata a várandósságról és arról, hogyan éli meg az ember. Elég széles skálán megtapasztalta az érzelmi hullámvasutat, ugyanis volt tervezett és nem tervezett terhessége, sikeresen kihordott ikerterhessége, hármas ikres terhessége, amiből egy öcsém született... Megnyugtatott, hogy normális, ha vannak félelmeim, ha a másodikat másképp élem meg és más érzelmek és gondolatok kavarognak bennem.

A közeli barátok beavatásakor is mindenki velünk örült, de azért volt néhány nyugtalanító részlete egy-egy ilyen beszélgetésnek. Például valaki elmesélte, hogy egy baráti házaspár nemrégiben állapította meg, hogy két gyerek pont kettővel több, mint amire szüksége van az embernek. Pedig tudom, hogy szeretik mindkét gyereket, foglalkoznak velük, nagyon klassz egységet alkotnak... Mégis ilyet mondtak. Akkor mégis csak helyén való, hogy van bennem némi pánik?!

Lehet tudni, hogy nem egyszerű a gyermekvállalás, főleg ha már benne is van az ember. De ezzel a fajta őszinteséggel ritkán találkozom. Nyilván ez nem állandó állapot, ennek az életszakasznak is vannak mélypontjai, de én tisztelem őket azért, hogy ezt kimondták hangosan. Valószínűleg már ez segített oldani az adott helyzetet, és biztos vagyok benne, hogy ez a gondolat nem a mindennapjaik része.

Visszatérve az információ terjesztésére. A család egy részével a 0. ultrahang után osztottuk meg a hírt. A magam részéről ezúttal olyannyira nem törekedtem a személyességre, hogy a családi facebook csoportban írt bejegyzésben adtam hírt Tesó érkezéséről. Egyszerűbb volt így, nem kellett szervezkedni, hogy kivel mikor találkozunk, nem kellett keresztkérdésekre válaszolni, nem kellett szembesülni azzal, hogy személyes elmesélésnél vajon leolvassák-e az arcomról a félelmeket és pánikot...

A tágabb családnak és baráti körnek majd a 12. hét környékén meséljük el. Addig emésztgetjük a dolgot, szoktatjuk magunkat a gondolathoz, és elkezdünk agyalni a következő lépéseken.

Gruber-Pataki Viktória

Ha tetszett, amit olvastál, kövesd a blog Facebook oldalát is, hogy azonnal értesülj a legfrissebb bejegyzésekről!