Távol is közel
Vendégbejegyzés távolból és mégis nagyon közelről

Ti is hallottátok már azt az elméletet, hogy az ikrek érzik egymást, és átélik egymás fájdalmait? Könnyen mondjuk bennfentesként, hogy „Ez csak legenda!“, illetve sokáig a sztenderd válaszunk az volt, hogy még nem történt olyan fájdalmas dolog a másik távollétében, hogy azt érezni kellett volna. Ugyan én még nem éltem át, de azt hiszem, ez az érv egy szülés után már nem él. Mi ezt hogy is éltük át két éve, és vajon hogyan lesz most? 


2016.10.21. (születésnap)

Hajnalok hajnala van, már órák óta csak forgolódom. Vikivel van valami, vagy elhunyt Édesapám születésnapja tart ébren? Igen, ha fura dolgok történnek velem, rögtön a másik felem az első gondolatom. (Vajon ez megváltozik, ha egyszer anya leszek?)

Igazából az egész nemalvás kb. fél éve kezdődött: rendszeresen a falhoz bújva ébredtem az ágyban. Ez azt jelenti, hogy 90 fokot fordultam, és a 160 cm széles oldalon feküdtem a 200-as hossz helyett. Ott, ahol amúgy csak a párna van. Szóval hely lett volna bőven kényelmesebb pozíciót választani.

Hogy akkor már tudtam-e, hogy Viki babát vár? Fogalmam sincs. De ha nem is tudtam: éreztem, hogy valami megváltozott. Azóta szerencsére néha azért alszom is, de ma sehogysem megy. Valahogy reggel fél hatig húzom, akkor írok Vikinek, bízva benne, hogy nem ébresztem fel. Illetve leginkább abban bízva, hogy ő mégis alszik:
- Helló, mi újság? Sokat gondolok rád, képzeletben veled vagyok.
- Hàt, lehet, hogy ma nagynéni leszel. Próbálok rájönni, hogy amit érzek, az már szülési fájás, vagy csak jósló. Reggel bemegyünk a kórházba, utána többet tudunk.

Innentől Ricsi „közvetített”, mert valóban beindult a szülés. Hogy én ebből mit éreztem?
Egy belül zajló vihart némi féltéssel kavargó idegességgel, mindezt egy viszonylagos nyugalmat sugárzó testben. Enyhén skizofrén állapot. Annyira azért látszott rajtam az izgalom, hogy volán mögé nem engedett beülni a főnököm. De mindent összevetve egy normális, nem túl produktív munkanap volt. Emocionálisan teljesen ott voltam, de testi fájdalmat nem éreztem. Fárasztó volt, de közel sem annyira, mint megszülni egy gyereket.
A menetrendet nyilván csak utólag raktam össze, mert azért apukának is volt jobb dolga, mint velem konzultálni. A legfurább az volt, hogy pont amikor Vikinek jött a neheze, engem végtelen nyugalom öntött el. Mintha ezzel teremtettünk volna egyensúlyt. Vagy mintha tudtam volna, hogy most már minden rendben lesz. Kora délután egészséges kisfiú született, Zozi.

Apu most biztos kuncog valahonnan a túlvilágról, hogy ezentúl nemcsak a névnapját, de a születésnapját is duplán ünnepeljük.

 

2019.02.14-16. (születésnap)

Csütörtök van, Valentin-nap. Még bő egy hét hátra van a várva várt dátumig, de ha Viki azt mondja, hogy Vivien előbb jön, akkor biztos úgyis lesz. Ezért amikor ma délelőtt azt veszem észre, hogy majd’ leszakad a hátam, az az első gondolatom, hogy felhívjam Vikit. Ő vidáman jelentkezik be a telefonba:
- Még egyben vagyunk. Nem, nem szülök. De biztos vagyok benne, hogy ezen a héten jön.
Kíváncsian várom, és addig némán tűröm a hátfájást, mert ez egy szüléshez képest semmiség. Csak egy vicces sztori arról, hogy talán érzem az ikertestvérem.

Két hátfájós nyűgös nap után jön a java. Péntekről szombatra szinte semmit nem alszok, 10 percenként nézem a telefont, hogy jön-e már a hír - titkon remélve, hogy akkor a fantomfájdalmak is elmúlnak. Nem is kell soká várni, reggel 7 előtt érkezik az üzenet: Kezdődik! Ezúttal magzatvízzel, fájdalom nélkül, de ez már a finish. Mondom is rögtön, hogy "Érzem ám, túlságosan is." Ezzel együtt a szülőszobán kívül az élet megy tovább.

Párommal összeszedjük magunkat és autóba pattanunk. A legjobb, amit ilyen fájdalmak közepette lehet tenni az nyilván 3,5 óra autózás. Úgy dobálom magam az ülésben, mintha én készülnék szülni. Még jó, hogy nem én vezetek… Ezután Münchenbe érve ki is dőlök és áthaldoklom a kora délutánt. Aztán 15:00 körül kezd elmúlni a fájdalom. Na, most biztos Viki a soros… és valóban, egy órával később már a karjaiban tarthatja csodálatos kislányát.

Napokkal később beszélünk végre telefonon. Akkor derül ki számomra, hogy valóban Viki szülési fájdalmait éreztem. Legalábbis pont azon mentem át, amin ő anno Zozival. Ezúttal ráadásul kimaradt neki a derékfájás, szóval tényleg átvettem ezt a részt - mondjuk nem szabad akaratból tettem. De ha ilyen létezne ebben a helyzetben, valószínűleg még többet átvállaltam volna, hogy neki csupa szépség maradjon. A poén: a születés után megszűnt minden "panaszom". Ami különösen nagy öröm volt, mert farsangi buliba voltunk hivatalosak. Még aznap este kiadósan megünnepeltük, hogy megérkezett az unokahugi.

A bejegyzés trackback címe:

https://hetrolhetre.blog.hu/api/trackback/id/tr2814639722

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.